Nos, olvastam egy cikket egy általam hitelesnek tartott személytől, akiről nem tudtam, hogy ilyen problémákkal küzdött. Tanár emberről van szó, aki komolyan is veszi a tanítást, és mellesleg nagyon jól csinálja. De ezzel a problémával még ő sem tudott mit kezdeni. Egy darabig. Aztán jött a megoldás, ami hihetetlen eredményeket produkált. Szerintem ez már-már csoda, de ezt mindenki döntse el maga.
A cikkét idézem, jó olvasást!
"
DISZPEDAGÓGIA,
avagy az oktatás fogyatékossága
Diszlexia, diszgráfia… Mit is jelentenek? Egyeseknek valami fogyatékosságot, másoknak pszichológiai esetet, és sokaknak egy életre szóló bélyeget. Másságot, kirekesztettséget, reménytelenséget, szégyent. Mi okozza? Nem tudjuk! Hogy lehet kezelni? Nem tudjuk!
Azt viszont igen, hogy csak rövid ideje kerültek be a köztudatba ezek a kifejezések. Az 1973-as Bakos-féle Idegen szavak szótárában még nem találjuk meg őket, tehát nem léteztek. 1994-ben már megtalálható benne: diszlexia, (orvosi szakkifejezés) 8-9 éves gyermekeknél fellépő, nem szellemi/érzékszervi károsodásból eredő olvasási zavar; diszgráfia (orv. kif.) írászavar, írási képtelenség.
Valójában minden olyan gyerekre azt mondják, hogy diszlexiás vagy diszgráfiás, akinek írás-olvasási nehézsége van, és azt az iskolában nem tudják kezelni.
Már hallottam úgy is nevezni, mint korunk civilizációs betegsége. Betegség?! Vagy csak nem tudunk mit kezdeni vele?! Egy biztos, nagyszámú „kialakulása” egybe esik az újabb és újabb írás-olvasási csodamódszerek világra jöttével. Mi baj volt a régivel? Emlékszem, rajzoltuk a vastag piros-kék ceruzával az újságpapírra a betűket órákon át. Kórusban gyakoroltuk a kártyákról a betűk felismerését. Mi még betűkből raktuk össze a szótagokat, és hónapokon keresztül csak szótagolva olvastunk. Nem volt olyan iskolatársam, barátom, családtag, aki ne tudott volna megtanulni írni, olvasni.
Persze, voltak, akiknek nehezebben ment a betűvetés, de diszlexiáról, diszgráfiáról nem is hallottunk.
26 éve foglakozom oktatással. Annak idején magyar szakosként végeztem. Személyes tragédiaként éltem meg, hogy gyermekem két hónap után úgy jött haza az iskolából, hogy a szemetesbe ürítette a táskája tartalmát, és kategorikusan kijelentette, hogy soha többet nem akar könyvet látni. És ez csak a kezdete volt egy közel 10 évig tartó reménytelen küzdelemnek.
Lelkiismeretes anyaként mindent megtettem, amit csak mondtak nekem az iskolában. Így jutottam el a Meixner Alapítványhoz is, ahol egy pszichológus és egy logopédus a vizsgálatok után megállapította a tényt: diszlexia, diszgráfia. És mellesleg közölték, a gyereknek nincs sok tartaléka, csodákra ne várjunk, sokat nem tud fejlődni. Talán, ha beviszem egy kisegítő osztályba, ahol hasonló képességű gyerekek vannak, nem fogja zavarni a „különbség”.
Kimondták az ítéletet! Megoldás nélkül!
Az egyetlen, ami erőt adott, hogy úgy gondoltam, gondolom ma is, mindig van egy jobb állapot.
Megtalálni hozzá a megoldást azonban egyáltalán nem volt ilyen egyszerű. Megismételt első osztály, másfél évnyi Meixner-módszerű tanulás magán órákon, és az eredmény semmi!
A gyermekem pedig, aki korábban mozgékony, cserfes volt és számos baráttal rendelkezett, egyre visszahúzódóbb, csendes és magányos lett.
Nem értettem, mire jó a pedagógia, ha még azt sem tudja elérni, hogy egy értelmes - tehát nem értelmileg fogyatékos - gyerek meg tudjon tanulni írni és olvasni! Hogyan férhet hozzá a tudományok, művészetek kincsestárához, ha az alapvető képesség el van zárva előtte?
Mit tudnak valójában a pedagógusok? Mit biztosít egyáltalán az oktatási rendszerünk?
Az egyetlen, amit tenni tudnak, engedményeket adnak ezeknek a tanulóknak. Alacsonyabb a mérce, nem kell írásban felelni, a diploma nincs nyelvvizsgához kötve, sőt már olyan esetről is értesültem, hogy egy 10 éves kislány teljesen fel volt mentve írásból és olvasásából!!! Tudják, úgy, mint néhányan testnevelésből! És az életben való megfelelésből ki fogja felmenteni, a teljes, boldog életből milyen igazolással maradhat távol?
Kedves pedagógus társaim, tisztelt Oktatási Minisztérium, nem kéne ezzel kapcsolatban tenni valamit?
Ismerjük be őszintén, azzal, hogy nevet adunk neki latinul, és engedményeket ragasztunk hozzá, még nem teljesítettük a kötelességünket. Mi arra tettünk fogadalmat, hogy tanítunk, mégpedig eredményesen. Az oktatás egyetlen mércéje, csakis az lehet, hogy hány fiatal tudja tisztességesen megállni a helyét a társadalomban, a munkájában és a családban. Ez alól semmilyen pecsétes igazolás nem adhat felmentést! Sem a gyerekeknek, sem pedig nekünk, pedagógusoknak, szülőknek!
Alig két éve, egy ismerősömmel beszélgettem a gyermekem tanulási nehézségeiről. Érdekes volt, egyáltalán nem sajnálkozott az eseten, általában ugyanis ezt a reakciót váltottam ki másokból. Kezembe nyomott egy tanulási programot, és azt mondta, „Csináljátok végig! Minden gyereket meg lehet tanítani írni és olvasni.” Ez az Alkalmazott Oktatástan Alapítvány standard programja az írás és olvasás alapjainak elsajátítására. Néhány este alatt végig mentünk rajta. Egyszerűnek, kicsit talán túl egyszerűnek is tűntek a feladatok. Az eredmény azonban lélegzetelállító volt. Az akkor már 14 éves gyermekem folyamatosan, hibátlanul olvasott, és képes volt leírni a gondolatait! És mindezt élvezettel!
Jelenleg 4-es, 5-ös tanuló. Nem éltünk a felmentéssel az idegen nyelvvel kapcsolatban, és angolból jeles, most készül a nyelvvizsgájára!
Sőt az ő közreműködésével, és a fent említett program segítségével már több gyereknek sikerült megszabadulnia a sötét diszlexia-diszgráfia mély bugyrából. Mindösszesen néhány nap alatt!
Jogos a kérdés!
Miért nem használják ezt a módszert minden iskolában? Kinek a felelőssége, hogy az Oktatási Minisztérium nem vette fel a javasolt tanulási módszerei közé?
Kérdésemre azt a választ kaptam, hogy azért került ki a minisztérium által javasolt pedagógus továbbképzési programból, mert a módszer megalkotója az az L. Ron Hubbard, akinek a nevéhez egy vallási filozófia is kötődik. Pezsgőt is iszunk, trappista sajtot is eszünk, pedig ezeket is szerzetesek találták föl.
Önös érdekből van-e bárkinek joga nem odaadni a megoldást, és így egy modernkori analfabétizmust létre hozni?
Diszlexia és diszgráfia pedig nincs! Csak kezeletlen tanulási akadály! Ennek a neve pedig nem más, mint „DISZPEDAGÓGIA”!
ÉS NINCS FELMENTÉS!
Kéne tenni valamit ezzel kapcsolatban!
"
A cikk írója Nagy Szilvia, akinek ezúton köszönöm, hogy leközölhettem a cikkét, és örülök a sikerének. Csodálatos érzés lehet, amikor átsegítjük a gyermekünket egy nehézségen, és újra boldognak látjuk.
Ha bárki úgy érzi, hogy szüksége lenne segítségre a témát illetően, az jelezzen bátran, mert lehet tenni valamit ezzel kapcsolatban!
